2013. augusztus 7., Egyesült Királyság, London, Heathrow repülőtér:
- Kérlek ne sírj, Natalie! Rossz így látni! - ölel magához szorosan Harry. Mellettünk Loreen, az ikrem várja, hogy elszakadjunk egymástól. 5 éve, azaz 13 éves korom óta töltöm itt a nyaraimat. Anyuék válása után Lolo apuval jött Angliába, míg én anyuval maradtam Brüsszelben. Szeretek ott élni, és már a barátaim is nagyon hiányoznak, és eddig mindig vártam, hogy hazautazhassak, most mégis maradnék. A hangosbemondó felszólít, hogy szálljak fel a gépre, mert hamarosan indul. Persze nem csak engem, hanem a többi utast is. Egy búcsúcsókot nyomok Hazza szájára, megölelem nővéremet, majd elindulok a gép felé. Az úto azon gondolkozok, hogy mit fogok ezután csinálni? Hisz akár maradhattam is volna, mert az érettségim megvan! De anyut sem hagyhatom magára, szüksége van valakire, aki támogatja... Mégis... Olyan nehéz a döntés, megannyi érv és ellenérv van a fejemben, hogy az alatt az egy óra repülés alatt megfájdul a fejem. Máris annyira hiányzik Harry, apu, Loreen, a többi fiú, a barátnőik... Azt hiszem, hogy soha nem felejtem el őket, viszont a kapcsolatot megszüntetem velük. Mármint a fiúkkal. Talán, ha minden és mindenki úgy akarja, majd egyszer találkozok velük a jövőben. Bármennyire is szeretem Harry-t, nem szabad azzal áltatnom magunkat, hogy ez jó nekünk. Azt hiszem, hogy ez egy gyönyörű szerelem volt, talán életem legszebbje. De ha most folytatnánk, akkor talán csúnyán érne véget. Az újságok úgy is szétszednének minket. A gép lassan leszáll, a váróban meglátom anyu beesett, holtsápadt arcát, barna szemeit, melyek szomorúan néznek rám vissza. Halványan elmosolyodik, mait viszonzok. Már épp' megölelne, mikor Suzie, az ápolónője rászól. Tudja nagyon jól, és én is, hogy nem szabad közvetlenül érintkeznie senkivel, nehogy rosszabodjon az állapota. Szörnyű így látni, ilyen összetörtnek és gyengének. Tavaly januárban tudta meg, hogy beteg, és nincs ellene gyógyszer. Az orvos előreláthatólag 3-4 évet jósolt neki. Mikor hazaértünk, megígértem, hogy többet nem hagyom egyedül. Még akkor se, ha ezzel nem láthatom aput. Muszáj minél több időt vele töltenem, mielőtt... nem, erre még gondolni se merek.
2014. június 10., Belgium, Brüsszel, Charleroi repülőtér:
A repülőre megkezdték a beszállást, de engem rossz érzés önt el. Hirtelen megcsörren a mobilom, a kórház számát jelezve. Anyut egy hónapja vitték be, egy összeesés miatt. Azonnal felvettem. A nővér hangja gyászosan csengett. Tudtam, hogy nincs már sok neki, de reméltem, hogy a nyarat még kibírja. Hát... Nem így történt. Az utóbbi időmet vele töltöttem, még egy kis házat is vettem magamnak a kórház közelében, hogy a lehető leggyorsabban bejussak. Amint letettem a telefont, rohanok ki, majd taxit fogok és hívom aput.
- Szia Kicsim, már a repülőn ülsz? - szól bele mit sem sejtve.
- Apu... az a helyzet, hogy... - nem bírom tovább, elsírom magam.
- Anyuval van valami? - erre csak hümmögök egyet. Azt mondja, hogy a legközelebbi géppel indulnak is, majd kinyomja a készüléket. Ügyetlenül szállok ki a kocsiból, remegve adom oda a pénzt a tulajnak, bőröndömet alig hogy fogom, úgy vonszolom magam után. Beérek a portára, a szemekben a gyászt veszem észre, mindenki részvétet nyílvánít. Ez alatt az egy hónap alatt mindenkit jól megismertem, szinte a családom lettek. Megkérdem anyu orvosát, hova menjek, gondolván elvitték már a szobából. Hamar meg is találom, némi segítséggel. Le is borulok mellé, hagyom, hogy könnyeim lefolyjanak az arcomon. Nem érdekel semmi, és senki sem, csak azt akarom, hogy újra velem legyen. De tudom, hogy ez lehetetlen.
Egy hét telt el a tragédia óta, tegnap volt a temetés, Loreen és apu ma mennek haza. Mondták, hogy költözzek oda, de nem tudom még itt hagyni Belgiumot. Kell egy kis idő.
2021. február 5., Egyesült Királyság, London, Heathrow repülőtér:
Majdnem 7 év telt el anyu halála óta. Most állok készen ide költözni. Loreen már talált is nekem egy lakást, de úgy látszik, engem elfelejtett. Kerek fél órája ülök a csomagjaimon, és hívogatom, de nem veszi fel a telefont. Vajon mit csinálhat? Végre! Körülbelül a 16. hívásra válaszolni is hajlandó.
- Köszönöm, hogy kijöttél elém! - szólok bele a telefonba.
- Jujj! Ne haragudj, csak be kellett jönnöm, az időjárás katasztrofális, és ilyenkor van az összes kolléga szabadságon! - szabadkozik azonnal.
- Nem baj, elvégre meg tudom érteni, csak egy kicsit rossz érzésem van, amiatt a... Tudod mi miatt!
- Persze, hogy tudom, ne aggódj, sietek még fél óra, jó? - kérdezi, mire igennel felelek. Meg tudom érteni, elég nehéz időjósnak lenni. Leteszem a telefont, és felkapom a fejem, mert elég nagy a hangzavar körülöttem. Sok visítozó lány, és rengeteg fotós. Jó tudni, hogy egy levegőt szívok egy sztárral. Ismerős hangokat hallottam, de lehet képzelődöm.
- Nem, nem vagyunk együtt! Nem lehetne leakadni erről a témáról, már ezer éve volt! - mély, ideges hang. Ez... Lehetetlen! Nem lehet Ő! A napokban újra felkapott lett a '13-as nyári kapcsolatunk. Nem hittem volna, hogy emlékezni fog rám, de egy interjúját hallottam. Na jó, bevallom, hogy rendszeresen figyeltem, mik az események körülötte, de ez titok. Szóval azt nyilatkozta, hogy azért nincsenek tartós kapcsolatai, mert nem tud kiverni a fejéből egy lányt, akivel 7 éve kavart. Eme nagyszerű bejelentése után a sajtó előkereste a múltbeli kapcsolatait, és megtalált engem. Szerencsére azt nem tudták, hogy mi a nevem, hány éves vagyok, hol élek stb... Szerintem nem rólam beszélt, de azért jó volt egy kicsit elhinni. Nekem se nagyon voltak kapcsolataim, amik tovább tartottak volna 1-2 hónapnál. Valahogy megmaradt bennem egy bizonyos érzés. Elmélkedésemből telefonom zizegése térít ki. Megnyitom az SMS-t, melyben az áll, hogy nővérem a reptér parkolójában vár rám. Most hogy fogom megtalálni?! Na mindegy... Miután sikerül felállnom, és mindhárom bőröndöm megfogni úgy, hogy egyiket se hagyjam el, és sikeresen kijutok az épületből, szembetalálom magam Loreen feltűnően pink kocsijával. Már meg sem lepődök rajta, tudván, hogy ikrem milyen hóbortos. Bepakolok a csomagtartóba, jól megszorongatjuk egymást, majd elindulunk az új otthonom felé. Furcsa ezt így kimondani... Lolo egy olyan környékre visz, szebbnél szebb házakat látok az ablakból. Egészen elcsodálkozok, mikor megáll egy mediterrán stílusú épület előtt. Kiszállok, majd jó alaposan körbenézek. Az én házam az utolsó az utcában, szemben csak üres telkek vannak, persze a házak alapjait már kiásták. Palotám mellett egy egészen elkerített ház áll, kerítése felér az emeletig.
2021. április 23., Egyesült Királyság, London, Natalie háza:
Talán mostanra sikerült egészen kiismernem a környéket, és berendeznem a házamat. A házat - szemben az enyémmel - felépítették, és el sem hiszem, de Louis Tomlinson költözött be családjával! Eleanor semmit sem változott - leszámítva a nagy pocakját -, ugyanannyira szép, mint régen. BooBear megférfiasodott, de humorérzéke változatlan, és a fia örökölte tőle. Mikor egyik reggel találkoztunk, még az építkezés alatt, nem akarta elhinni, hogy én vagyok az. Meghívott, hogy menjek át a házavatóra, és mivel semmi programom nem volt, naivan igent mondtam. Most meg töröm a fejem, hogy milyen indokkal tudnám lemondani. Igaz, hogy a banda feloszlott, de ugyanolyan barátok maradtak, tehát biztos, hogy ők is ott lesznek. Visszatérve a, a mellettem lévőben fogalmam sincs, ki lakik, ugyanis még egyszer sem láttam. Louis biztos tud valamit, mert mindig kerüli a témát.
A házavató 5-kor kezdődik, most meg fél 5 van. Én meg itt állok a szobámban, és nem tudom eldönteni, hogy mit vegyek fel. Életemben nem voltam még ilyen összejöveteleken, és nem tudom, hogy mit vegyek fel. Bekapcsolom a laptopom, és rákeresek a neten, közben fellépek Twitterre. Nem nagyon szoktam tweetelni, igazából azon a nyáron csináltam... Szemem megakad egy bizonyos bejegyzésen, amit 4 órája írt ki. "Go Londonba, majd át a szomszédba! Üdv az utcában @Louis_Tomlinson" Nem hiszem el, hogy Harry Styles a másik szomszédom! Most talán meg fogjuk tudni beszélni a történteket. De lehet, hogy nem is emlékszik rám, hisz oly' régen történt! Nagy nehezen sikerült elkészülnöm negyedig, de egy kicsi késés senkinek sem árt. Kilépek a házból, és lépteket hallok a szomszédból. Nem nézek oda, azt akarom, hogy ő vegyen észre, mint régen. Elindulok, egyenes háttal, egyenes járással. Már az út közebén tartok, amikor meghallom a döbbent kérdést:
- Natalie? - lassan, csukott szemmel fordulok meg.
- Szia, Harry - megengedek egy halvány mosolyt is.
- Te hogy kerülsz ide? Régen láttalak! Mi van veled? Miért nem vagy meglepődött? - a megszokott lassúsága helyett most hadar, alig értem, mit mond.
- Én is örülök, hogy látlak - nevetek fel. Elmosolyodik, majd megszünteti azt a távot, ami köztünk van, és szorosan megölel.
- Hiányoztál! - búgja fülembe. Nagy levegőt veszek, szememet lehunyom, még csak véletlenül sem srhatom el magam.
- Azt hittem elfelejtettél - suttogom mellkasába, és mélyen magamba szívom illatát.
- Mondtam, hogy nem foglak. Sosem felejtem el a számomra fontos embereket. - meglepődök válaszán, de nem engedem el. Tudom, hogy szeretett, és hogy különleges voltam számára, de ennyire? Olyan érzéseket keltett fel bennem, amiket már rég elfelejtettem. Újra 18 évesnek érzem magam, lepkék sokasága lepi el a hasamat egyetlen ölelésére. Talán, még mindig szeretem?
- Tudod - nevet fel zavartan, és eltol magától, hogy a szemembe nézhessen - lehet, hogy őrültség, de még mindig szeretlek. Az összes barátnőmet összehasonlítottam veled, mindenkiben téged kerestelek. Az a nyár eléggé meghatározó volt az életemben. Mikor Loreen felhívott, hogy nem jössz vissza, nem hittem el neki. Utánad akartam menni, megvígasztalni, elfeledtetni az összes bánatod, és el akartalak hozni onnan. Életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor hagytalak kisétálni az életemből. Tudom, hogy ez most elég nyálasra sikerült, de tényleg így érzem.
- Harry 7 év telt el, ez pedig rengeteg idő. Azt hittem, hogy az irántad való érzelmeim megváltoznak, és csak egy szép emlék leszel számomra, de nem így történt. Most 26 éves vagyok, és azt hiszem,18 éves korom óta szeretlek. - egy könnycsepp gördül le arcomról, hagyom, hogy végigfolyjon.
- Natalie, lennél újra a barátnőm? - tesz fel nekem egy egyszerű kérdést, és mintha kicsit el is pirulna.
- Igen - mosolyodok el, majd megcsókolom.
2022. szeptember 21., Egyesült Királyság, London egyik temploma:
- És te, Harold Edward Styles, akarod-e hites feleségedül az itt megjelent Natalie Joannah Dopevi-t?
- Igen, akarom! - mond ki egy elég jelentőséges szót Harry.
- Megcsókolhatod a menyasszonyodat!
Mintha csak erre várt volna, miután a pap kimondta, azonnal az ajkaimra tapad, persze csak egy szolid csókot kapok. Nem is hiszem el, hogy férj és feleség vagyunk! A szertartás után átmegyünk az étterembe, pontosabban a teraszára, és a gratulációk elfogadása után enni kezdünk. Illetve kezdenénk, de Harry rámnéz, mire bólintok. Feláll, és figyelmet kér. Niall morog valamit, szerintem már nagyon éhes szegény.
- Szeretnénk bejelenteni egy igen fontos dolgot, ami elég, hogy is mondjam, érekes... - kezdek bele zavartan.
- Csak azt ne mondjátok, hogy váltok! - horkan fel Louis. Mindenki kacag egy jót, Harry is megmosolyogja, csak én vagyok sík ideg.
- Nem, nem... Erről szó sincs... Azt szeretnénk bejelenteni, hogy - Hazza rám néz, mire intek, és egyszerre szólalunk meg:
- Gyermekünk lesz!
